Cím: Bontsd ki a szárnyaidat, és szárnyalj!
Páros: Sasunaru (Sasuke, Naruto)
Egyéb szereplők: Kiba, Ibiki
Korhatár: 16
Írta: Lucyamu
Forrás: AFS

Szívem a torkomban dobogott, miközben eszeveszett tempóban száguldoztam a kihalt utcákon. Egy balkanyar, és eltűntem egy sikátorban. Teljes erőmből futottam, de még ez is kevés volt, hallottam, hogy a nyomomban van. Gyorsítottam, már amennyire ez lehetséges volt. Torkom égette a hideg levegő, lábaim ordítottak a fájdalomtól – csupán húsz perce száguldoztam az éjszaka közepén. Szerencsémre mindig is jó futó voltam, de azért ez a húsz perc kezdte már kikezdeni a lábaimat, a tüdőmet és a szívemet egyaránt. Ráadásul a félelem és adrenalin édes keveréke is küzdött szervezetemben.

Hirtelen már nem hallottam üldözőmet. Futás közben hátranéztem: üres a sikátor. Ez biztos csak egy trükk! Futottam tovább. Alig láttam valamit abban a sötétben, ráadásul köd is kezdett aláereszkedni. 
Vetettem még egy pillantást a hátam mögé, ám mikor visszafordultam, egy hatalmas puffanás keretében telibe kaptam valamit. Vagy inkább valakit...
Hátraestem, és felpillantottam az akadályozómra. Ő volt az. Kiáltanék, de egy hang sem hagyta el a torkom. Igyekeztem feltápászkodni, bár égett a lábam, égett a torkom, a tüdőm, és a karjaim is kezdték felmondani a szolgálatot. De nem halhatok meg! Még nem! Ismét futásnak eredtem, és reménykedtem, hogy nem ér utol.
- Azt hiszed, ez segít? - kérdezte gúnyosan. Nem tudtam válaszolni, nem is pazaroltam erre az értékes oxigént, csak futottam tovább. - Semmit se tehetsz ellene. El foglak kapni – nevetett ördögien, s nevetése kísértetiesen visszhangzott a késői éjszakában.


Erős fejfájásra ébredtem. Óvatosan kinyitottam szemeim. A szobában sötétség honolt, valószínűleg a leengedett redőny miatt. Felültem, ám a fejembe nyilalló fájdalom visszakényszerített fekvőhelyzetembe. Oldalra fordultam, és az éjjeliszekrényen levő órára pillantottam: 16.21. Fuh... Kicsit késő van, nem? Mit keresek én ágyban? Egyáltalán... Hogy kerültem én ágyba?

Lássuk mire emlékszem... Halántékom eszeveszett dübörgésével nem törődve próbáltam visszaemlékezni mindenre, amire csak tudok.
Menekültem.
Futottam.
Rettegtem.
Üldöztek.
„Azt hiszed, ez segít?”
„Semmit se tehetsz ellene. El foglak kapni.”
Igen. Futottam. Kiértem a sikátorból. És... Semmi. Nem tudom, mi történt. Mintha talán szárnysuhogást hallottam volna. Nyilván valami madár. Egy morgás. Valami kutya lehetett. De ezek voltak az utolsó dolgok, amikre emlékeztem. Semmi más. A következő emlékem az volt, hogy felébredek a saját lakásomban, a saját szobámban, a saját ágyamban...

Lassan kimásztam az ágyamból, és készítettem magamnak egy kis kávét. Lehuppantam karosszékembe, és szürcsölgetni kezdtem a gőzölgő feketeséget. Merengve bámultam magam elé, próbáltam nem visszagondolni a tegnap estére, vagy inkább a ma hajnalra.

Hirtelen csörömpölést hallottam a konyhából, felpattantam hát, hogy megnézzem, mi a zaj forrása. Nem volt senki a konyhában, viszont hamar rájöttem, mi volt az: egy fém tál hevert a földön fejjel lefelé. Egy sóhajtás keretében lassan lehajoltam, és visszatettem a pultra. Fura... Úgy emlékeztem, hogy a fal mellett volt valahol, de lehet, hogy kávéfőzés közben kiraktam a pult szélére. Na mindegy.

Visszasétáltam a nappaliba, és az ablakon beszűrődő fény elvakított. Leengedtem a rolót, és visszaültem a fotelba. Egy pillanat... Utálom, ha besüt a Nap, tehát mindig le van engedve a rolóm... Most miért volt mégis felhúzva? Na mindegy...

Este van... Mi kezdhetnék magammal? … Tűnődésemből telefonom csörgése szakított ki, így hát kelletlenül előhalásztam zsebemből, és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Halló? - szóltam bele, majd kiittam a bögrém.
- Szevasz Naruto! Kiba vagyok.
- Szia! Mizujs?
- Semmi. Mit csinálsz ma este?
- Ööö... semmit.
- Nem lenne kedved velem tartani? - kérdezte mézesmázos hangon.
- Hova is? - kérdeztem vissza gyanakvóan.
- Sztriptízbárba.
- Ajj, Kiba hagyjál már ezzel!
- Jó, jó, tudom, hogy utálod, de legalább nem punnyadnál otthon egyedül, és legalább nem kéne egyedül mennem.
A francba, igaza van.
- Különben is, nem tudom mi van veled, de te nem szoktál ilyen lenni!
- Igazad van. Sajnálom. Én sem tudom mi van velem, csak hát tudod, fura éjszakám volt...
- Sebaj, majd ma este kipihened magad!
- Rendben – adtam meg magam – Akkor kilenckor a toronyóránál?
- Ezzazz! Természetesen! Köszi Naruto, imádlak!
- Haha, jó vicc! Na akkor kilenckor. Szia!
- Hehe, szia!
Na igen. Ez Kiba. Sose hagyná, hogy unatkozzak, mindig fel tud dobni. Gimi óta ismerem, a legjobb barátom.

Megnéztem valami filmet, aztán elmentem fürödni.
Fekete csőfarmert húztam fehér, háromnegyedes ujjú inggel, és egy kis fekete mellénnyel. Beletúrtam szőke hajamba. Hmm... lezseren szexi. Király! Megeresztettem egy apró mosolyt a tükörképemnek, fújtam magamra kicsit a legújabb Ed Hardy – parfümömből, és felcsatoltam kedvenc órámat a bal karomra.

Fekete bőrdzsekit és tornacipőt húztam, és már indultam is a tér felé. A levegő már lehűlt kissé, az őszi szellő csípte arcom.


Végre megérkeztem. Két perc volt még kilencig, Kiba hamarosan meg is érkezett. Egy baráti kézfogással és öleléssel üdvözöltük egymást, majd elindultunk.

Kiba kedvenc helye, a White Hole felé vettük az irányt.
Mikor beléptünk, egyből üdvözöltek minket. Kiba már törzsvendégnek számít itt. Elfoglaltuk szokásos helyünket, Liz egyből oda is jött.
- Kiba édes! - mondta, miközben lehajolt, és végigcirógatta a srác nyakát, közben piros, Victoria's Secret melltartója előbukkant, és hát nem takart túl sokat.
- Liz szívem! Hogy s mint ma?
- Hát, tudod, csak a szokásos. Dolgozgatok... - Kecsesen beült közénk, és nyomott egy puszit az arcomra. - Naruto! Mi a helyzet veled?
- Hát, nem sok minden – vontam vállat egy mosoly keretében – Jó a melltartód. Victoria's Secret?
- Még szép – kacsintott rám, majd Kiba ölébe vetette magát. - A szokásosat? - kérdezte kihívóan.
- A szokásosat – búgta a srác, egy ezerdollárost csúsztatva Liz melltartójába, aki erre vonaglani kezdett az ölében.

Na igen. Ez Kiba. Tipikus üzletember. Felesége van, és két gyereke. Rendszeresen csalja szegény Hinatát, de eddig még nem derült ki. Fogalmam sincs, hogy csinálja.

Rendeltem whiskyt, és amint kihozták, gyorsan felhajtottam.

Hogy mi a helyzet velem? Meleg vagyok. Igen. Melegebb, mint egy forró kályha a tél leghidegebb napján.
Hogy van-e barátom? Nem, nincs... Néha vannak kisebb kalandjaim, de azok csak kalandok. Érzelmek nélkül. Gimiben voltam szerelmes utoljára. Amikor rájöttem, hogy meleg vagyok. Az első barátom: Sai. Sokat köszönhetek neki, de sajnos túl sokat veszekedtünk, nem jöttünk ki túl jól egymással hosszútávon. Azóta nem voltam szerelmes. Volt egy-két kisebb-nagyobb fellángolás, de azok hamar alábbhagytak. Már belefáradtam abba, hogy az igazit keresgéljem, inkább csak sodródom az árral. De sajnos mostanában úgy érzem magam, mint egy hajóskapitány a süllyedő hajón...

Órákig tartózkodtunk a White Hole-ban. Elcseverésztem az alkalmazottakkal, néha láttam Kibát is – mellesleg mindig más nővel -, iszogattam, és böngésztem a neten.

Már épp kezdtem feladni a reményt, hogy valaha hazajutok, mikor egy nagy sóhajtás keretében Kiba huppant le mellém.
- Mehetünk – mondta, én pedig felpillantottam rá, igencsak kétkedő tekintettel.
- Komolyan? - kérdeztem.
- Komolyan – bólintott meggyőzően.
- Oké – mondtam, és feltápászkodtunk.

A hűvös szellő beletúrt hajamba, ahogy kiléptünk a sztriptízbárból. Összehúztam dzsekimet, és szótlanul ballagtam barátom mellett.
- Szokatlanul csendes vagy ma – jegyezte meg.
- Ja – hagytam rá a dolgot.
- Mi van veled? Minden oké?
- Nem tudom – mondtam őszintén. A sok piától kicsit jobb kedvem lett már, de most megint visszatért a melankolikus hangulatom
Mikor a toronyórához értünk, Kiba felém nyújtotta kezét. Megráztam.
- Akkor, további szép estét – mondta.
- Neked is.
- Kössz, hogy eljöttél.
- Tudod, hogy mindig számíthatsz rám – mosolyogtam.
- Tudom. Na csá!
- Hi! - intettem, és elindultam az ellenkező irányba.

Pár lépés után azonban megálltam, s körbenéztem. A kis, kör alakú teret sövénysor övezte, körben pedig padok szolgáltak ülőalkalmatosságként, középen pedig a toronyóra hatalmasodott.
Körülölelt a csend, a hűvös, esti levegő lágyan cirógatta arcom.
Álltam, és élveztem a pillanatot. Gyönyörködésemből egy nyávogó hang szakított ki. Lenéztem, és egy koromfekete cicát pillantottam meg a lábaim előtt.
- Hát te? - kérdeztem a cicustól, mire az visszanyávogott. Lehajoltam, és megcirógattam a buksiját, mire dorombolni kezdett. - Miért kóboroltál el? Ahelyett, hogy otthon aludnál – mondtam neki kedvesen, mire dörgölőzni kezdett kézfejemhez.
*Bamm-bamm*
Hátranéztem. Az óra éjfélt ütött.
*Pfffffff*
A macskára néztem. Nekem háttal, felpúposított háttal fújt a fás terület felé. Hunyorítva próbáltam kivenni, mi lehet, de csak elmosódott fekete árnyat láttam. Mindenesetre túl magas volt ahhoz, hogy kutya legyen. Egy ember volt. Aztán a cica megfordult, és a hátam mögé emelte smaragdzöld szemeit, majd ismét fújni kezdett. Felpattantam, megpördültem, és egy barna hajú, harmincas éveiben járó sráccal találtam szemben magam. A hirtelen egekbe szökött pulzusom elkezdett lenyugodni, és egy megkönnyebbült sóhaj keretében kifújtam a bent tartott levegőt.
- Megijesztettem? - kérdezte. - Bocsánat.
- Ugyan, semmi baj – legyintettem.
- Elég félelmetes a város éjszaka. Nem kéne egyedül mászkálnia.
- Épp indultam hazafelé – mondtam, ám ekkor a macska sikoltásszerű nyivákolása hasított az éjszakába, és rögtön arra kaptam a fejem.
Egy ősz, hátranyalt hajú férfi állt fekete, földig érő kabátban a macskával a kezében, és egy egyszerű mozdulattal kitekerte a nyakát. A ropogó csontok hallatán elkapott a hányinger, a szám elé kaptam a kezem. Letörte a fejét. Ismét ropogást lehetett hallani, és a vér szerte-szét fröccsenését, ami vörösre festette a környékét. A férfi pedig, mintha valami egyszerű korsó lenne csupán, a szájához emelte a fejet, és inni kezdett belőle. Eddig bírtam. A White Hole-ban elfogyasztott pár whisky gyorsan utat tört magának.
Megtöröltem a szám, és magam mögé néztem. A barna hajú fiút kerestem, de nem állt mögöttem. Ismét az ősz hajú felé lestem, ott állt mellette, és épp a macska testét emelte a szájához. Ismét elkapott az undor, de végre észbe kaptam, és futásnak eredtem. Lépteim hangosan kopogtak a köveken, zihálva vettem a levegőt, de nem érdekelt mekkora zajt csapok, csak arra tudtam gondolni, hogy minél messzebb kerüljek onnét.

Futottam már egy ideje, mikor végre megálltam pihenni. Magamon kívül nem hallottam más neszt. Térdeimre támaszkodva kapkodtam levegő után, s körbenéztem: úgy három utcányira lehettem a lakásomtól. Sétálni kezdtem.
Mikor egy pislákoló lámpa alá értem, léptek zaja ütötte meg fülemet. Hátranéztem: tegnapi üldözőm sétált felém ráérősen, zsebre dugott kézzel. Ősz, vállig érő haja lezseren hullott alá, fekete, földig érő köpenye szigorú eleganciával ruházta fel. És ekkor rám emelte pillantását, amiben volt valami szánakozó és lenéző, s ajka félmosolyra húzódott...
Pulzusom az egekbe szökött, és ismét rohanni kezdtem. Befutottam egy mellékutcába, s félúton hátranéztem. A férfi ugyanúgysétált felém, mégis közelebb volt, mint az előbb. Gyorsan balra fordultam, de későn vettem észre, hogy ez zsákutca. Már nem volt idő visszafordulni... Kezdtem kétségbeesni, s a kétségbeesés szürke köde kezdte elborítani agyamat.
Ám ekkor az egyik kis sikátorból kinyúlt egy kéz, és berántott. Kiáltásomat a számra tapadó kéz fojtotta el. Egy izmos test védelmezően magához ölelt. És ez fura...
- Maradj csendben – suttogta – És akkor nem talál meg.
Szívem hangos dübörgése lassan kezdett lecsillapodni, ahogy megérezte megmentőm jó szándékát. Szemeim lehunytam, és a fiú vállára hajtottam fejem. Kicsit oldalra fordítottam fejem, s egy fehér, kissé átlátszó, fátyolszerű valamit pillantottam meg magunk körül. Csodálkozva szemléltem azt a valamit, mikor megpillantottam támadómat. Megmentőm keze még épp időben tapadt a számra, emlékeztetve rá, hogy csöndben kell maradnom. Elhallgattam, és arcom ismét a fiú vállába fúrtam.
Hallottam a lépteket, majd azt is, hogy a férfi megállt. Két másik személy lépteit is hallani véltem, ezért kíváncsian ismét leselkedni kezdtem. A két alak a térről állt meg üldözőm mellett, a barna hajú szimatolni kezdett, majd lehajtotta fejét.
- Nos? - kérdezte türelmetlenül a főnök.
- Semmi nyoma.
- Az meg hogy lehet? - kérdezte tettetett nyugalommal.
- Nem tudom.
- Márpedig innen nem juthatott ki.
- Ezek szerint mégis – csatlakozott a beszélgetéshez a másik ősz hajú is. 
- Francba – szitkozódott a rangidős, majd megfordult, kabátja kecsesen libbent meg mögötte. A másik kettő pedig követte.

Mikor már biztosan messze járhattak, megmentőm engedett szorításán, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
- Köszönöm – mondtam, és végre felnéztem rá. De amint megtettem, még a lélegzetem is elállt. Ilyen szépséget még soha életemben nem láttam! Kékesfekete, tépett haja hátul fel volt zselézve, éjfekete szemei rabul ejtőek voltak, arca vonásai, orra, szája, mindene, egyszerűen elbűvölő volt! 
Majdhogynem szájtátva bámultam rá, ő pedig egy aprócska félmosollyal szája szegletében bólintott, majd hátat fordított, intett, és elindult.
- Ne! Várj! Kérlek... 
Megállt, hátrafordult. Kérdőn meredt rám.
- Miért? Miért mentettél meg? És kik voltak ezek? Mik voltak ezek? - A kérdések megállíthatatlanul törtek fel bennem, mindre választ akartam kapni. Itt és most. - És ki vagy te? Hogy hívnak? Honnan tudtad?
- Túl sokat kérdezel – mondta, hangja pedig egyszerűen ellenállhatatlanul mászott be a fülembe, elködösítve agyamat.
- Ez nem válasz! - makacskodtam.
- Arról még nem hallottál, hogy a tudatlanság néha jó? - Oldalra döntötte fejét, és szórakozott mosollyal nézett le rám.
- Egy bizonyos határig talán jó. De ha az életemre törnek, akkor igen is tudni akarom, mi folyik itt!
- Hm.
Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Csak csendben méregetett, aztán ismét hátat fordított.
- Ne! - kiáltottam utána, de hiába. Pislogtam egyet, s mire kinyitottam szemem, már sehol nem volt. 

Csalódottan, ugyanakkor dühösen indultam haza, majd fáradtan be is dőltem az ágyba. 


Másnap reggel úgy keltem fel, hogy látni akarom. Ha csak még egyszer, de látnom kell! Nem tudtam kiverni a fejemből azt a fiút. Azt a szexi, ellenállhatatlan, elbűvölő fiút. Kellett nekem.

Napközben nem tudtam mit kezdeni magammal. Unalmamban megpróbáltam kitalálni, mik lehettek azok tegnap este. A Google sem segített, semmi értelmeset nem találtam. És ezzel nagyjából el is ment a délelőttöm, és a délutánom egy része is. Fogtam hát magam, és a közeli könyvesbolt felé vettem az irányt. Mikor beléptem, a szélcsengő jelezte a bolt tulajdonosának érkezésem, aki egyből fel is nézett rám.
- Üdvözlöm – mosolygott rám – Ezúttal miben segíthetek?
- Tudna ajánlani valami... - kicsit elgondolkoztam, majd folytattam: Valami misztikusat és félelmeteset, ugyanakkor izgalmasat, esetleg romantikusat?
A nő gondolkozni kezdett, látszott rajta, hogy valami kedvemre való után kutat elméjében. Sokat járok ide. A nőt Emma néninek hívják, és egy nagyon szeretetre méltó teremtés. 
- Talán lenne itt valami – szólt hirtelen, majd felpattant az asztalától, és a hátsó részleg felé vette az irányt. Követtem. - Hallott már Becca Fitzpatrick-ról?
- Nem hinném.
- Pár éve jelent meg egy könyve, ami roppant nagy sikert aratott. Szerintem ez olyasvalami, amit keres. - Kutakodni kezdett a polcokon, majd egy határozott mozdulattal kiragadott egy könyvet a sorból. - Itt is van – mondta, és felém nyújtotta.
A címe Csitt, csitt volt. Érdekes cím. Megfordítottam a könyvet, és olvasni kezdtem a tartalomjegyzéket, miközben a kassza felé indultunk. Megbízok a nőben, tudom, hogy ha ő azt mondja, ezt a könyvet keresem, akkor az úgy is van.
Fizettem, megköszöntem a segítséget, és hazamentem. Egyből leültem, és belekezdtem a könyvbe. Nagyon érdekesnek és izgalmasnak találtam, egész éjjel olvastam, szinte le sem tettem, csak mikor a végére értem.

Az éjjeliszekrényen levő órára pillantottam: 04.30. Vajon most mihez kezdjek? - tűnődtem, aztán úgy döntöttem, letusolok, és lefekszem aludni.

Belebújtam alvós pólómba és nadrágomba, és a háló felé indultam. Mikor beléptem, felkapcsoltam a villanyt, s tettem egy lépést az ágy felé, mikor hirtelen lekapcsolódott a lámpa. Sötétség borult a szobára, kicsit meg is lepődtem, de nem törődtem a dologgal, visszafordultam, és ismét világosságot varázsoltam a szobába. Ezek szerint tehát nem áramkimaradás volt. Vállat vontam, és befeküdtem az ágyba. Lekapcsoltam a lámpát, és az oldalamra fordultam. Elaludtam...

Hamarosan arra ébredtem, hogy kaparászást hallok az ablak irányából. Morogtam egyet, és átfordultam a másik oldalamra. Túl álmos voltam hozzá, hogy kinyissam a szemem. Visszaaludtam.


Reggel hétkor csörgött az ébresztőórám, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, miért csörög az a fránya óra, de miután sikeresen kiiktattam, és kicsit magamhoz térten, ráeszméltem, hogy hétfő van, és menni kell dolgozni. Kelletlenül kikászálódtam az ágyból, és összekészülődtem.

Egy tudakozó telefontársaságnál dolgozom, jó fizetéssel, és csak annyi a dolgom, hogy válaszoljak néhány ember hülye kérdésére. Néha még szórakoztató is tud lenni ez a munka.

Az irodába belépve hangosan köszöntem mindenkinek, majd helyet foglaltam, és a fejemre tettem a fülest, és böngészni kezdtem a neten. Hamarosan jött is az első hívás, átlagos kérdés, útbaigazítást kért a hölgy.

Délben, mikor már épp készültem befejezni a műszakom, jött egy hívás.
- Halló, itt a tudakozó! Miben segíthetek? - mondtam a megszokott szöveget, és fáradtan kitámasztottam a fejem.
- Hisz maga a vámpírokban?
- Elnézést? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Hisz a vámpírokban? A vérfarkasokban? Az angyalokban? A természetfelettiben?
- Nos... Nem igazán... - feleltem, ugyanis ezen még sosem gondolkoztam el. - Maga igen?
- Igen. Ráadásul nemrég láttam is egy vérfarkast a Watch-square közelében. - Megborzongtam. Eszembe jutott a két napja látott macskaevős jelenet, pont azon a téren.
- Mikor látta? - kérdeztem kis kíváncsisággal.
- Tegnap hajnalban. Épp arra sétáltam, mikor láttam egy barna hajú, harmincas éveiben járó fiút és egy negyvenes, ősz hajú férfit fekete, földig érő kabátban.
- És mi ebben a furcsa? - kérdeztem, és próbáltam nem figyelembe venni, hogy a leírás tökéletesen illik az általam látott két alakra.
- A barna hajú férfi a szemem láttára változott át vérfarkassá.
Kis csönd következett, míg felfogtam szavai jelentését.
- Mondja csak, mennyit ivott aznap este? - kérdeztem, utolsó mentsváramként ebbe az eshetőségbe kapaszkodva.
- Semennyit. Józan voltam teljes mértékben.
Affranc... Kezdtem megijedni...
- És van kérdése, uram? Mert ha nincs, igazán szeretnék már hazamenni.
- Bocsánat, hogy feltartottam, de senki nem hisz nekem, és muszáj voltam elmondani valakinek. Maga hisz nekem? - kérdezte reménykedve.
- … Talán – mondtam zavartan, majd elköszöntem, és nekiálltam összepakolni a cuccaimat.
Szoktak elmebeteg hívők betelefonálni, és az Apokalipszisről papolni meg a Megváltóról, de azokkal nem kell törődni. Ennek a fickónak azonban valamiért hittem... Talán mert a leírása kísértetiesen hasonlított az általam látott alakokra.
Megráztam a fejem, felkaptam táskámat, és elindultam hazafelé. 

Beültem ebédelni egy közeli gyorsbüfébe, közben az a bizonyos utolsó telefonáló, a tegnap olvasott könyv és a szombat esti jelenet járt az eszemben. Valahogy nem tudtam elhinni. Nem tudtam elképzelni. Nem is akartam hinni benne. Biztos csak valami félnótás volt, tuti meg volt zavarodva. 

Délután meglátogattam egy barátomat: Gaarát. Őt is gimi óta ismerem, és nagyon jóban vagyunk. Nagyon. Jóban. 
Szívélyesen nyitott nekem ajtót, és nyomban megölelt. 
- Narutoooo! Hogy vagy, haver?
- Szia Gaara! - mosolyodtam el – Hát, tudod, mostanában elég zűrös éjszakáim vannak...
- Hülye betelefonálók? - kérdezte, s beljebb invitált. Elvette kabátom, s a nappaliba mentünk.
- Nem egészen... De mindegy. Elmebetegnek néznél, ha elmesélném – nevettem, közben leültünk.
- Tudod, hogy én sosem nézlek hülyének, vagy nevetlek ki. Na, ki vele, mi bánt? - unszolt törődő hangon.
És akkor elmeséltem neki mindent, a péntek estémtől a mai napig mindent elmondtam neki, ő pedig csak ült, és figyelt. Nem szólt közbe, türelmesen várta, hogy befejezzem.
- … Nos, azt hiszem, ennyi lenne. Most már nyugodtan kinevethetsz – dőltem hátra.
- Tudod, hogy sosem tenném – nézett rám megrovóan, majd komoly hangon folytatta: Szerintem lehet abban valami, amit az az ürge mondott. Én kicsit hiszek az ilyen dolgokban, de abban nemigazán, hogy a mi síkunkon is létezzenek ilyen teremtmények. De hát mindig is voltak olyanok a történelem során, akik láttak ilyen lényeket. Miért ne lehetnél te is ilyen?
- Hm... - elgondolkozva meredtem magam elé, majd Gaara világoskék szemeibe néztem. - Kicsit sok nekem ez az egész. Szükségem lenne valamire, ami eltereli a gondolataimat... - mondtam, ő pedig értette a célzást.
Régóta kavarunk már Gaarával. Ugyan ő többet érez irántam, de ez nem okoz gondot. Megbeszéltük a dolgot, és ő elfogadta, hogy nem akarok tőle komoly kapcsolatot. Továbbá Gaarának mindig el tudtam panaszolni a gondjaimat, mindig meghallgatott, tanácsot adott, és segített, ha tudott.
Nem arról van szó, iszonyat jó pasi, és rendes is, de valahogy nem elég férfias hozzám. Én is kicsit lányos vagyok, és ő is. És ez nem szerencsés párosítás... Meg hát... Én most odavagyok egy titokzatos, fekete hajú fiúért...


Sokáig maradtam Gaaránál, aztán tizenegy körül hazaindultam. Kellemes idő volt, picit hűvös, de mivel nem fújt a szél, elviselhető volt. A Water Central felé kanyarodtam, és leültem a tópartra. A Hold ezüstös fénye világította be a sötét éjszakát, s varázsolta csillogóvá a tó vizét.
Ez a hely mindig is megnyugtatott. Egyedül voltam, és így még jobb volt. Lehunytam szemem, és élveztem a pillanatot.
- Nem veszélyes kicsit egyedül bóklászni az éjszaka közepén?
Ijedten kaptam fejem a hang irányába, ám az ijedtséget hamar felváltotta valami kellemes, meleg érzés a gyomrom tájékán. 
- Már nem vagyok egyedül – feleltem, mire elmosolyodott. Odasétált, és leült mellém.
- Ettől még nem vagy biztonságban.
- De most már nem félek.
- Lehet, hogy jobban tennéd, ha félnél – nézett rám azokkal a sokat mondó, éjfekete szemeivel.
- Ugyan mitől? - kérdeztem játékosan.
- Mondjuk tőlem – felelte komolyan.
- Tőled? - néztem rá csodálkozva. - Miért kéne félnem tőled?
- Mert lehet, hogy én vagyok a rossz fiú.
- Akkor már elintéztél volna.
- És ha azt tervezem, hogy előbb elnyerem a bizalmadat, a közeledbe férkőzöm, és váratlanul csapok le?
- Az nagy türelemről és önkontrollról tanúskodna.
- Még mindig nem félsz?
- Nem.
- Biztos?
- Na jó, talán egy kicsit.
- Na végre – mosolyodott el. - És mitől félsz pontosan?
- Attól, hogy véget ér ez az este, és nem látlak többé – vallottam be őszintén érzéseimet.
Ő pedig csak nézett rám nagy szemekkel, csodálkozva, kicsit mérgesen, ugyanakkor szórakozottan.
Aztán felnevetett. Nevetése pedig, mint ezer piciny csengettyű, töltötte meg az éjszaka csendjét, én pedig nem győztem betelni vele. Rámosolyogtam, és csak néztem gyönyörű arcát. 

- Hogy hívnak? - kérdeztem tőle.
- Az nem fontos.
- De engem érdekel.
- Túl kíváncsi vagy.
- Kérlek!
- Sasuke.
- Sasuke...
- Igen.
- Szép neved van. Az én nevem...
- Tudom a neved – vágott a szavamba -, Naruto.
Olyan lágyan, olyan kedvesen ejtette ki a száján a nevem, hogy megszólalni sem tudtam az ámulattól. Csak néztem őt, ahogy ült ott mellettem gyönyörűségében, tökéletes pompájában, mégis, úgy nézett ki, mint egy hétköznapi ember. De hát az is volt, nem? Mégis... Annyira gyönyörű, annyira tökéletes volt, hogy nehezemre esett elhinni, valóban az.
- Mit nézel? - kérdezte szórakozottan, közben apró félmosoly bujkált szája szegletében. És én imádtam azt a kis félmosolyt.
- Téged – mondtam áhítatosan, mire felkuncogott.
- Szórakoztató vagy nagyon – mondta, s rám pillantott. Tekintetünk egybefonódott, és sokáig csak elveszetten kalandoztunk a másik szemében. 
Aztán átvetette rajtam a lábát, és fölém térdelt. Két keze közé fogta az arcom, s éreztem, hogy elönt a pír. Lesütöttem szemem, majd ismét rá néztem. Engem nézett. 
Mit nézel? - akartam kérdezni, ám nem bírtam megszólalni. Rabul ejtettek azok a fekete szemek. 
Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy arcunkat már csak alig pár centi választja el egymástól. Éreztem illatát, azt a bódító aromát, mely befészkelte magát az orromba. Ám ami a legfontosabb: másra sem tudtam gondolni, minthogy ajkaink összeérjenek végre. Lehunytam szemem, s vártam. Szerencsére nem kellett sokáig várnom, már éreztem is a puha ajkakat, amint az enyéimet cirógatják szelíden.
A csók rövid volt és őszinte. Sasuke nekidöntötte homlokát az enyémnek, és mélyeket lélegzett. Összeszedtem magam, és megfogtam a kezét. Rám nézett. Szemében törődés s gyengédség tükröződött. Megcirógattam arcát, mire elmosolyodott. Óvatosan lehúztam magamhoz, és megcsókoltam. Ezúttal bátrabb volt, és a csókunk is hosszabb volt. Hosszabb és szenvedélyesebb. Beletúrtam fekete tincseibe, ő pedig lágyan a földre nyomott. 
A levegőhiány azonban hamar erőt vett rajtunk, és kénytelenek voltunk elszakadni egymástól. Kapkodva vettük a levegőt, közben egymást néztük. Sasuke kisimította a kósza tincseket a homlokomból, és nyomott rá egy csókot. Aztán lehajolt, hogy megcsókoljon, már emeltem meg államat, hogy mihamarabb érezhessem ajkai puhaságát, ám hirtelen elkapta fejét, és előre meredt, valahova a messzeségbe.
- Mi baj? - kérdeztem gyorsuló szívveréssel.
- Jönnek – mondta vészjósló hanglejtéssel.
- Kik?
- Ők.
- Jajj ne.
- Jajj de – nézett le rám, majd felállt, és engem is felhúzott. - El kell tűnnünk innen, de gyorsan!
- De … Kik ők? - kérdeztem zavartan, miközben megragadta a karom, és maga után kezdett húzni.
- Olyanok, akikkel nem szeretnél összefutni. És én sem.
- Mik ők?
Rám nézett. A tekintetemet fürkészte. Igyekeztem határozott és sokat tudó pillantással állni tekintetét.
- Erre most nincs időnk. Sürgősen biztonságos helyre kell juttassalak.
- Nem lakom messze – mondtam, mire felnevetett.
- Az nem biztonságos.
- Ugyan miért nem?
- Ma hajnalban is majdnem bejutottak. Te pedig észre sem vetted! - korholt le.
- A kaparászás? - A felismerés félelemként tudatosult bennem. Majdnem elkaptak...
- Igen...
- De...akkor...?
- Vigyáztam rád.
Nem kérdeztem többet. Eleget tudtam. Utunk hátralevő részét csendben tettük meg, tettem, amit mondott, halkan lopóztunk az éjszakában, mindig ügyelve rá, hogy ne szagoljanak ki, és messziről elkerüljük őket.

Sasuke egy városszéli lakásba vitt, amit ugyan az a fehér fátyol vett körül, mint amit szombat éjjel láttam.
- Az mi? - kérdeztem.
- Védő fátyol. Ezt messziről elkerülik az ártó lények. Ha meg mégis erre tévednének, láthatatlan lesz számukra a ház.
- Klassz – ámuldoztam őszintén.
A lakás egyszerűen volt berendezve, elegáns volt és igényes. Nem sokat lakhattak benne, mégis egyből elnyerte tetszésemet. 
- Kérsz enni? - kérdezte Sasuke, mikor a konyhába értünk.
- Igen, kérek – mondtam, és megálltam. 
Figyeltem a fiút, aki odament a hűtőhöz, és különböző alapanyagokat halászott elő belőle. Nekilátott főzni. Leültem az asztalhoz, és figyeltem. Gyakorlott mozdulatokkal, magabiztosan tette a dolgát, és az illatok is biztatóak voltak.
- Hol tanultál meg főzni? - kérdeztem kíváncsian, ám ő csak megvonta a vállát.
- Itt-ott.
- Hm.
Csendben figyeltem, ahogy szorgoskodott a konyhában, és meg kellett állapítsam, hogy ezt is piszkosul szexin csinálja. Megterítettem magunknak, ő pedig tálalt. Szebbnél-szebb falatok és jobbnál-jobb fogások hevertek az asztalon, elismerően néztem a fiúra.
- Ez igen – adtam hangot elismerésemnek.
- Jó étvágyat!
- Jó étvágyat!
Szedtem magamnak, és nekiláttam az evésnek. Nagyon éhes voltam már, elvégre már hajnali fél kettő volt, én pedig nagyjából fél napja ettem utoljára. Néha Sasukéra néztem, ő alig evett. Szinte csak turkálta az ételt. De nem szóltam, az udvariatlanság lett volna.

Vacsora után elmosogattam, ő pedig elment fürdeni. Aztán én is vettem egy gyors zuhanyt, és álmosan indultam az ágy felé. Egy franciaágy várt rám, és benne Sasuke. Nagyon szép látvány volt. 
Mosolyogva ültem az ágyra, vele szemben. Visszamosolygott rám, fejét oldalra billentette. Tudta, hogy kérdezni akarok.
- Szóval...
- Szóval?
- Elárulod most már, hogy kik, vagyis mik üldöznek engem? És ki vagy te? És miért védesz meg?
- Nem.
Ettől a határozott elutasítástól kicsit elbizonytalanodtam. Azt hittem, végre elárulja... Szomorúan hajtottam le fejemet, és a paplant kezdtem vizsgálni. Hirtelen nevetést hallottam, ezért felnéztem. Sasuke nevetett. Értetlenül néztem rá.
- Csak vicceltem – magyarázta meg a dolgot. - Elmondok mindent, ha tényleg tudni szeretnéd.
- Tényleg tudni szeretném – mondtam határozottan, mire magához intett.
Hozzábújtam, kényelmesen befészkeltem magam ölelésébe.
- Szóval? - próbálkoztam ismét.
- Szóval a barna hajú „fiú” egy vérfarkas, és a hátranyalt hajú vámpír segítője. Mindketten a harmadikat, azt a szintén vámpír egyént segítik, aki el akar kapni téged. Tudom, hogy furcsa ez a vérfarkas-vámpír szövetség, senki nem érti, hogy lehetnek jóban, illetve miért segítenek egymásnak. Ilyen még sosem fordult elő a történelem során.
- És miért akar engem elkapni?
- Sirius? Oh, nos, hát... - Kérdőn néztem fel rá, mire felnevetett. - Ne nézz már így rám!
- Akkor mondd már!
- Jól van, jól van! Tudod, a szüleid...
- A szüleim? - néztem rá nagy szemekkel. - De hát én nem is ismerem a szüleimet! Te tudod, kik azok?
- Igen, tudom... Édesapád, Minato, egy nagy befolyású angyal volt, édesanyád pedig, Kushina, egy gyönyörű földi nő. Szerelmük nem volt megengedett, sokáig titokban is tudták tartani, én voltam apád fő bizalmasa. Mindig én falaztam neki, tartottam a hátam, és ez így volt helyes. Azonban sajnos mikor megszülettél, a titokra fény derült, elvégre egy féllény születése nem maradhat titokban, erre esély sem volt. Ezt mindketten jól tudták, ám mégis felvállalták a kockázatot, és kitartottak melletted.
Hatalmas botrány lett a dologból, apád bukott angyal lett a törvény megszegése miatt, és messziről ugyan, de figyel téged. Anyád pedig... Nos, őt megölték... Ő a Mennyből figyel és óv téged.
Az viszont nem derült ki, hogy én tudtam mindenről, így én megúsztam. Senki nem akarta elvállalni a védelmedet, mert féltek A féllénytől, így hát jöttem én, és elvállaltam az őrzésedet. Én vagyok a te őrangyalod. - Sasuke elhallgatott, és várta, hogy megemésszem mindazt, amit elmondott.
Pár perc csönd után, miután úgy tűnt, mindent felfogtam, megszólaltam:
- Értem... Tehát akkor miért is üldöz engem Sirius?
- Van egy legenda, miszerint egy vámpír elnyerheti a végső halált, és utána újjászülethet, ehhez azonban ki kell innia egy féllény összes vérét. Ugyanis a vámpírokat nehéz megölni, de ha meg is halnak, porrá lesznek, a lelkük pedig megsemmisül. Ezért kellesz Siriusnak, hogy megihassa a véred, és újrakezdhesse az életét, emberként.
- Miért akar újjászületni?
- Mert nem egy leányálom vámpírként élni. És ott van az örök félsz, hogy ezután nincs már semmi, csak a puszta megsemmisülés. De te új reményt adtál neki. Nem sokan tudnak erről a legendáról, de ő úgy tűnik, igen. Ezért akar elkapni téged.
- Értem.
Csöndben meredtem magam elé, és a lehetőségeket latolgattam. Fogalmam nem volt, mit tehetnék, vagy tehetnénk, mindenesetre nem akartam meghalni. Még nem!
Hosszú percek teltek el némaságba burkolózva, Sasuke türelmesen várt. Egy idő után azonban fészkelődni kezdett, próbált az arcomra nézni.
- Minden rendben? - kérdezte aggódva.
- Hát, most mondanám, hogy igen, de akkor hazudnék – suttogtam.
- Sajnálom.
- Mit?
- Nem kellett volna elmondanom.
- Badarság! Tudnom kellett.
- Jogod volt tudni.
- Pontosan.
- És most mit akarsz tenni?
- Reméltem te tudod, mihez kezdjünk.
- Sajnos nekem sincs túl sok ötletem...
- Nem tudnád megkérdezni a többi angyalt, vagy valami? Biztos tudnának segíteni vagy kitalálni valamit...
- Hm...
Ismét csönd telepedett a szobára, én pedig lehunytam szemeimet. Kicsit mozgalmas volt ez az elmúlt pár nap, és nagyon kimerültem. Akárhogy küzdöttem ellene, végül elnyomott az álom.


Másnap délután négykor keltem, sikeresen átaludtam a műszakomat. Remek! 
Nyújtózkodtam egyet, majd lassan kinyitottam a szemem. Sasuke ott feküdt mellettem, kezével támasztotta fejét, és engem nézett. 
- Jó reggelt! - köszöntött édesen.
- Mmh, 'reggelt! - morogtam, és odamásztam mellé. Átölelt, és megcsókolt. 
- Hogy aludtál?
- Mint a bunda! - mondtam elégedetten, mire elmosolyodott. De szemében volt valami fura, mintha el akarna mondani valamit, de még habozik, nem tudja, el merje-e...

Reggeli után Sasuke odalépett hozzám, és átölelt. Arcát a vállamba temette, és csak álltunk így hosszasan. Átkaroltam, és a fejét simogattam. Vártam. Majd elhúzódott, és a szemembe nézett. Kíváncsian álltam tekintetét.
- Na? - próbáltam kedvesen szóra bírni.
- Felviszlek.
- Fel? Hova? 
- Felmegyünk, és segítséget kérünk az arkangyaloktól.
- Hű. - Nagy szemekkel néztem rá, lassan felfogtam szavai jelentését, és éreztem, ahogy az izgalom lassan úrrá lett rajtam.
Bementünk egy hátsó szobába. Világos volt, a Nap besütött az erkélyajtón, és fénnyel árasztotta el a helyiséget. Sasuke az ajtóhoz lépett, és szélesre tárta. Kilépett az erkélyre, és lassan széttárta karjait. S e mozdulat közben szárnyai is kibontakoztak, és hamarosan már teljes pompájában pillanthattam meg a fiút. A fény megalázkodva esett rá, ami nem csoda, látványa rendkívül tiszteletet parancsoló volt. A fény finoman nyalogatta, kóstolgatta testét, s csillogóvá varázsolta azt, elbűvölő kontrasztot alkotva a fiú fekete hajával és nadrágjával.
Lassan hátranézett, egyenesen rám. Mosolygott. Intett kezével, hogy menjek közelebb, én pedig félénken megindultam felé, s csodálattal szemléltem szárnyait. Mikor mögé értem, felemelte bal szárnyát, én pedig átbújtam alatta, hogy vele szemben állhassak.
- Gyönyörűek – suttogtam, a szárnyait mustrálva. Ő csak elmosolyodott, és magához ölelt.
- Karold át a nyakam, és kulcsold a lábad a derekam köré! - utasított, én pedig engedelmeskedtem. Felugrottam rá, ő pedig határozottan átkarolt, amitől hihetetlenül nagy biztonságérzetem támadt. 
Szárnyai közelítettek egymáshoz, majd ahogy távolodni kezdtek egymástól, mi is úgy távolodtunk az erkélytől. 

Egy erdő felett repültünk, a fák viszonylag gyorsan siklottak el alattunk, miközben szárnyai suhogása természetes, kellemes hangként párosult a menetszélhez, s ezt a gyönyörű szimfóniát hallgatva egész tűrető volt az út. Néha nézelődtem, de nemigazán mertem lenézni.
Lassan a felhők közé emelkedtünk, először csak néhány fehér pamacs, majd egyre több vett körül minket. Eszembe jutott, vajon meg tudnám-e fogni őket, esetleg megenni... A gondolatra elvigyorodtam, de inkább nem engedtem el Sasukét. Aztán hirtelen már nem láttam semmit, olyan sűrű rétegbe érkeztünk, így hát inkább lehunytam a szemeimet.
Hamarosan olyan érzésem támadt, mintha ismét szilárd talaj lenne a lábunk alatt, így hát körbenéztem. A látvány leírhatatlan volt. A lábunk alatt sűrű felhők gomolyogtak, nem is mertem leszállni angyalomról. Erősen kapaszkodtam belé, de ő elengedett, és felnevetett. Láthatóan jól mulatott rajtam.
- Ez nem vicces! - korholtam le, mire csak még jobban rázkódott a válla.
- Nyugi már! Nem fogsz lezuhanni – mondta viccelődve.
- Na persze – méregettem összeszűkült szemekkel, de ő csak mosolygott.
- Na tipli!
Felnyögtem, majd egy lemondó sóhaj keretében óvatosan letettem a lábam... És mintha csak szilárd padlóra léptem volna, a fehér gomolyag határozottan támasztotta alá testem.
Még mindig bizonytalanul, de tettem egy lépést előre, görcsösen kapaszkodva Sasukéba, aki mosolyogva figyelte szerencsétlenkedésem.

Hirtelen fehér füst kezdett gomolyogni körülöttünk, ami lehetetlenné tette a tájékozódást. Még szorosabban markoltam a fiú karját, aki hirtelen odarántott magához, és védelmezőn átölelt.
Szárnysuhogásokat hallottam, s éreztem, hogy Sasuke szívverése felgyorsult. Ugyan arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, nekem ennyi elég volt, hogy az én pulzusom is emelkedni kezdjen, és lassan átjárjon a félelem.
Aztán egyszer csak csend lett. Ijesztő, nyomasztó csend. Óvatosan körbekémleltem. Nagyjából tíz angyal állt körülöttünk feszesen, ugyanakkor méltóságteljesen, tiszteletet parancsoló testtartással, és minket méregettek.
- Sasuke... - szólt a legfélelmetesebb mind közül, valószínűleg a vezér, aki velünk szemben állt.
- Ibiki – bólintott a fiú, és mereven állta a fickó pillantását.
- Mit keres ez itt? - kérdezte, undorodva ejtve azt a bizonyos ez-t.
- Segítségre lenne szükségünk – sziszegte Sasuke, mire páran felhorkantak.
- Jellemző – mondta valaki megvetően.
- Szánalmas – morogta másvalaki.
- Fejezzétek be! - kiabált Sasuke – Egy fővámpír vadászik rá, ráadásul nincs egyedül. De ezt ti is tudjátok, nagyon is jól. Ketten nem bírunk el velük!
- Mindig is csak a baj volt a féllényekkel. Képtelenek bármire is, de elvárják, hogy mi kinyaljuk a seggüket.
- Húzzatok szépen vissza a Földre, és intézzétek el magatok.
Ibiki csöndben hallgatta a sértéseket, majd ránk emelte tekintetét. Csönd lett.
- Te vállaltad el. Neked kell megvédened – mondta Sasukénak, majd rám nézett. - Te pedig! Vissza ne merj jönni addig, amíg saját erődből fel nem tudsz jutni ide.
- De hát... Nekem nincsenek szárnyaim! - akadékoskodtam, mire páran felmordultak. Ibiki csak elmosolyodott.
- Akkor itt az ideje, hogy kibontsd őket. És szárnyalj! Mi befogadunk, ha méltó vagy rá.
Beharaptam alsó ajkam, és eltűnődtem szavain. Mégis hogy növeszthetnék szárnyakat? Én csak egy egyszerű srác vagyok.
- Még valami... - folytatta a főnök, mire kíváncsian néztünk rá. - Édesanyád üzeni, hogy szeret téged, és büszke rád.
- A... Az édesanyám? - dadogtam meglepetten.
- Ha csatlakozol hozzánk, találkozhatsz majd vele.
Sasukéra néztem. Mosolyogva bólintott. 
- Mehettek – mondta ki a végszót Ibiki, mire Sasuke átkarolt. Engedelmesen felugrottam rá, közben éreztem, ahogy torkom elszorul. Még tartottam magam.
Ám amint a felhők alá értünk, utat engedtem előtörni kívánó könnyeim zuhatagának, amik kíméletlenül szántották arcom. Arcom Sasuke vállába fúrtam, aki simogatni kezdte a hajam, és nyomott egy puszit a fejem búbjára. Nem szólt, a néma gyászba tudta, hogy nincs beleszólása.

Feldúltan rohantam az ágy felé, és egy határozott mozdulattal rávetettem magam, bemásztam a takaró alá, a fejemre húztam, és összekuporodva meredtem magam elé a nagy sötétségbe.
- Naruto! - hallottam Sasuke aggódó hangját, és közeledő lépteinek zaját. - Naruto!
- Hagyjál békén! - mondtam, mikor a szobába lépett.
- De... Kérlek! Beszéljük meg a dolgot. Neked is könnyebb lesz.
- Hagyj magamra – morogtam, majd elfojtott hangon hozzátettem: Kérlek.
Felsóhajtott, majd lehajolt, nyomott egy csókot a takaróra, ahol a fejemet vélte, majd kiment.
Halkan szipogni kezdtem, és könnyeimnek is szabad utat engedtem. Mikor már kezdett kényelmetlen lenni a helyzet, óvatosan kikukucskáltam, zsebkendő után kutatva. Ott hevert egy egész doboznyi az éjjeliszekrényen, közvetlenül mellettem. Elmosolyodtam. Köszönöm, Sasuke. Telefújtam egy tonna zsebkendőt, közben az elmúlt pár óra eseményein rágódtam.
Az anyám.
Szárnyak.
Befogadnak.
Láthatom őt.
Azokkal lehetnék, akiket szeretek.
De mit kell tennem ehhez?
Nem értek semmit.
Ki vagyok?
Mi vagyok?
Miért vagyok?
Mikor agyam már kezdte véglegesen felmondani a szolgálatot, az ablakhoz sétáltam, kinyitottam, és a párkányra ülve mélyet szippantottam a friss levegőből. Kellemes idő volt, a Nap épp alábukott, narancssárgává varázsolva a környéket. Gyorsan kiszaladtam a nappaliba, és ahogy sejtettem, ott volt Sasuke. Kíváncsian nézett fel rám, én pedig se szó, se beszéd, csak megfogtam a karját, és a hátsó szobába ráncigáltam.
- Naruto? Mit csinálsz? Hova megyünk? - kérdezte értetlenkedve, ugyanakkor vidáman, mert végre előbújtam a kis szobából, de nem méltattam válaszra, csak kirángattam az erkélyre, ledobtam magam a földre, és őt is lehúztam.- Mi a...? - kérdezte, én pedig állammal előre böktem az erdő irányába. Követte tekintetemet, és elmosolyodott. Közelebb húzódott hozzám, és átölelt. - Szóval csak meg akartad mutatni nekem a naplementét, kicsi Dobém? - kérdezte, lehelete izgatóan csiklandozta a nyakamat.
- Bizony, Teme! - mondtam mosolyogva, majd picit összerándultam, mikor puha ajkai a nyakamhoz értek. Éreztem, ahogy elmosolyodott. 
- És, kisírtad végre magad? - kérdezte gúnyosan.
- Én nem sírta..tahmm – mondtam volna macsón, de nem bírtam visszafojtani előtörő nyögésemet, mikor végignyalt a bőrömön.
- Aaahaaa – mondta kuncogva, majd fülemhez hajolt, és lassan végignyalt rajta. A vágy futótűzként terjed szét testemben, miután az inger szélsebesen eljutott agyamig, s gyorsan szembefordultam a fiúval.
- Teee – sziszegtem volna, ám nem sikerült túl fenyegetőre...
- Igen? - kérdezte félmosollyal szája szegletében, picit megdöntve fejét, ártatlanul nézve rám.
- Mocskos egy angyal vagy te, mit ne mondjak.
- Azt mondod? - húzta fel egyik szemöldökét.
- Azt bizony! Kikezdeni a saját védelmezetteddel... Nem szép dolog, mit ne mondjak.
- Hmm.
- Hmm? Ennyi?
- Ennyi – felelte lezseren. Tarkóra tette kezeit, és elégedetten hátradőlt.
- Most meg miért vágsz ilyen elégedett képet?
- Ugye tudod mit jelent az, hogy az őrangyalod vagyok?
- Mit?
- Azt, hogy minden nap minden percében, minden másodpercében láthatlak...
Először csendben eltűnődtem szavain, vajon mit akarhatott ezzel mondani, majd mikor a felismerés homlokon csapott, azon nyomban fülig vörösödtem, és gyorsan hátat fordítottam neki, hogy elrejtsem zavaromat. Ő pedig csak nevetett.
- Látom leesett végre. - Válaszul csak morogtam egyet. - Na mi van? Most meg játszod itt nekem a sértődöttet?
Egész egyszerűen megfogott, és az ölébe húzott. Mintha csak egy kis tollpihe lettem volna, úgy kapott fel és tett fél kézzel odébb. Kapálóztam, ficánkoltam, próbáltam kiszabadulni, de nem sikerült.
- Hova-hova? Csak nem gondolod?
- Ööö... De! - Azzal tettem még egy reménytelen próbálkozást a szabadulásra, de az is kudarcba fulladt. Így hát megadtam magam, és leültem vele szemben. Az ölébe húzott, és két keze közé fogta az arcom. Éjfekete szemei lassan kalandoztak az enyéimben, én pedig az övéiben.
Lassan beletúrt a hajamba, közelebb húzott, és lágyan megcsókolt. Hosszan ízlelgette ajkaimat, majd kinyitotta száját, és nyelvével utat tört ajkaim közt, mik engedelmesen nyíltak szét neki. Cöhh! Árulók! - gondoltam, de persze közben piszkosul élveztem a helyzetet. Nyelve körbetapogatta a szájpadlásomat, a fogaimat, majd táncba hívta az enyémet, és hosszasan ízlelgettük egymást.
Végül erőt vett rajtunk a levegőhiány, így hát kénytelenek voltunk elszakadni egymástól. Mélyet sóhajtott, és megcirógatta az arcom.
- Ha tudnád, milyen sokat kellett várnom rád – mondta, s hangjába erőltetett egy kis szidást is.
- Hmm – tűnődtem – Mennyit is?
- Hát, úgy nagyjából huszonkét évet, tizenegy hónapot és tizenhárom napot.
- Hmm.... És hány órát és hány percet? - kuncogtam, mire egy rosszalló pillantással találtam szemben magam.
- Elhiszed, hogy tudom?
- El... - fagyott le arcomról a mosoly.
- Helyes – mosolyodott el, majd finoman megharapta a nyakam, mire halkan felnyögtem.
Nyelvével kínzóan lassan feltérképezte a nyakam, ami elképesztő mértékben korbácsolta fel vágyamat a fiú iránt, agyamra lassan leülepedett a rózsaszín köd. Már nem tudtam gondolkodni, már képtelen voltam bármi értelmes dologra.

Felkapott, és a karjaiban vitt el az ágyig. Közben finoman harapdálni kezdtem a nyakát, s tudtam, hogy annak ellenére, hogy nem mutatta, rendkívül nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne vágjon le azon nyomban a padlóra, és műveljen velem mocskosabbnál mocskosabb dolgokat...
Finoman fektetett le az ágyra, majd fölém mászott. Megcsókolt, közben mellkasomat kezdte simogatni. Kezével lejjebb haladt, és feltűrve a pólóm, a hasam kezdte cirógatni. Szájával ismét a nyakamat vette kezelésbe, én pedig egyre szaporábban vettem a levegőt. Kezével már vészesen lent járt, egészen az alsógatyám szegélyénél kényeztetett. Mondtam már, hogy ott rohadtulérzékeny vagyok?! De hát ennek a kis mocsoknak volt ideje bőven kifigyelni a gyenge pontjaimat...
Halkan felsóhajtottam, és kicsit megemeltem csípőmet. Elmosolyodott, és lejjebb hajolt, hogy nyelvével végigkövethesse tetoválásom minden egyes vonalát, minden egyes vonást, kört, és mintát. Már majd' meg bolondultam a vágytól, hogy máshol is megérintsen végre azzal a csodás nyelvével, ezt egy apró nyögéssel próbáltam a tudtára adni, de ő, mintha meg sem hallotta volna, csak folytatta tevékenységét. Keményen megmarkoltam a lepedőt, és nyögtem egyet hangosabban. Még mindig semmi. A kis piszok. Szórakozik velem. Az őrületbe akar kergetni. 
Na jó. Ideje volt kézbe venni a dolgokat. Megfogtam a vállát, ledöntöttem, és fölé tornyosultam. Elvigyorodtam, és egy határozott mozdulattal lehúztam róla a felsőjét. Apró csókokkal halmoztam el izmos mellkasát, és lassan haladtam lefelé. Hmm... Vajon az angyalok kondiznak? - tűnődtem, miközben a hasán levő kockák közt kalandoztam nyelvemmel, majd mikor a köldöke alá értem végre, kéjesen felpillantottam. Mohón falta a látványt, ugyanakkor látszott arcán, hogy piszkosul élvezi a dolgot. Ideje volt visszafizetni az előbbi kis malőrt, lassan, ráérősen nyalogattam hasát, már amennyire ez lehetséges volt türelmetlenül lüktető férfiasságomtól.
Sasuke kéjesen felnyögött, én pedig éreztem, hogy mentem felrobbanok a vágytól. Megálltam, és mélyeket lélegeztem. Ezt kihasználva a srác felhúzott magához és vadul megcsókolt. Kő keményen álló férfiasságaink mohón dörzsölődtek össze, egyszerűen nem tudtunk betelni a másikkal. Sasuke ismét felülre került, és gyorsan lehámozta rólam nadrágomat és alsógatyámat, majd sajátjaitól is megszabadult. Apró pír szökött arcomra, látva tökéletes testét, ám ettől csak még jobban akartam őt. Engedelmesen széttettem lábaimat, ő pedig finoman fölém helyezkedett, és vadul megcsókolt, miközben belém hatolt. Belenyögtem a csókba, ahogy a szorító érzés lassan kellemessé vált, és karjaimmal átfontam nyakát. Mozogni kezdett bennem, miközben nyelvével a nyakamat kényeztette, én pedig a hátát karmolásztam. Gyorsított a tempóján, én pedig nem győztem betelni az érzéssel. Hamarosan már légzésünk és szívünk dobogása is eggyé vált, felvettük egymást tempóját, szinte már teljesen eggyé váltunk. Halkan nyögdécseltem alatta, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy szeretem őt. Szeretem, mindennél jobban, és soha többé nem akarom elengedni már. Az érzések vegyes kombója valami egészen hihetetlen érzéssé nőtték ki magukat, s hátam ívbe feszült, ahogy egy nyögés keretében élvezetem beterítette Sasuke hasfalát. Hamarosan ő is követte példámat, és egy nyögés kíséretében belém élvezett. 
Lassan kihúzódott belőlem, és lihegve mellém heveredett. Átöleltem, és lágyan, szerelmesen megcsókoltam.
- Szeretlek – suttogtam, mire elmosolyodott.
- Én is téged – mondta, majd ismét csókban forrtunk össze. Egymás karjai közt ért minket az édes álom.


Boldog, felhőtlen napok következtek. Minden tökéletes volt: Nem találkoztunk vámpírokkal vagy vérfarkasokkal, boldogok voltunk, szerelmesek. Mindig együtt voltunk, csak élveztük az életet. Másnap leesett az első hó.


Eljött karácsony napja. Sasuke csinált reggelit, majd együtt mentünk tusolni. Feldíszítettük a karácsonyfát, megjegyzem majdnem feldöntöttem egyszer, de végül Sasuke még idejében elkapott mindkettőnket. Az utolsó díszt együtt tettük fel, egy apró, ezüst, gömb alakú dísz volt, rajta egy közös fotónk. Átölelt és megcsókolt. Lehetett volna bármi ennél tökéletesebb?

Este elmentünk moziba, valami romantikus, akció-horror filmet néztünk meg. Na igen... Mondtam már, mennyire nem bírom a horrorfilmeket? De szerencsémre ott volt mellettem Sasuke, aki nem bánta, hogy szétszorítom a karját félelmemben. 
Mosolyogva léptünk ki az utcára, egymás kezét fogtuk. A hó kellemesen szállingózott, s már fehérbe öltöztette a városkát. Elsétáltunk a Watch-square-ig, ott leültünk az egyik padra. Sasuke kesztyűs keze közé fogta arcom, és mosolyogva megcsókolt. Az óra tizenegyet ütött.
- Menjünk haza – mondta, én pedig bólintottam.
Otthon csináltam egy-egy forrócsokit magunknak, és beültünk a nappaliba. Összebújtunk, és csöndesen iszogattuk a meleg italt. Lekapcsoltuk a villanyt, csak néhány gyertya égett a fán. Nagyon romantikus volt az egész. 

- Boldog karácsonyt, Teme! - nyújtottam felé egy kis dobozt mosolyogva. Boldogan elvette, majd ő is felkapott egy kis dobozt, és nekem adta.
- Boldog karácsonyt neked is, Dobe!
Aztán megcsókoltuk egymást. 
Én egy fekete-narancssárga pulcsit kaptam, Sasuke pedig egy szürkét. 

Elfújtuk a gyertyákat, és aludni tértünk. 


- Hamarosan itt a szülinapod, Dobe! Mit szeretnél, mit csináljunk? - kérdezte Sasuke egyik este.
- Nos, olyankor a város utcáin nagy mulatozás van. Mit szólnál, ha kinéznénk?
- Hát persze! - csapott a homlokára – Ezt szereted a legjobban – mosolygott.
- Bizony! - vigyorogtam vissza rá. - Nincs is jobb a szilveszteri mulatságoknál.


Így hát eljött szilveszter napja is. A szülinapom. Sasuke egész nap a kedvemben járt, ágyba kaptam a reggelit, utána szeretkeztünk a zuhany alatt, majd filmnézéssel múlattuk a napot.
Este izgatottan léptünk ki a házból, és indultunk meg a legforgalmasabb sétálóutca felé a városban. Fél tizenegykor már rengetegen voltak ott. Vettünk rózsaszín vattacukrot, és gyorsan be is faltuk. Nyugodtan sétálgattunk a rengeteg ember között, egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét. 
Egyszer csak Sasuke megtorpant.
- Mi baj? - kérdeztem.
- Olyan érzésem van, mintha valaki figyelne minket.
- Ugyan már! Ne legyél paranoiás.
- De...
- Semmi de! Ez az én szülinapom, és ma jól fogjuk érezni magunkat! - Hogy én milyen naiv voltam...
Sasuke bólintott, és folytattuk utunkat. A nyüzsgő embertömeg és a villogó fények valami különleges varázzsal ruházták fel a várost, imádtam ezt az érzést. Magába szippantott.

- Naruto! - hallottam Sasuke kiáltását, és rögtön rá néztem. Arca fal fehér volt.
- Mi történt? - kérdeztem értetlenül. 
Nézz jobbra! A posta sarkánál...
Odanéztem. És ereimben meghűlt a vér. Ott volt. Ott állt Sirius. És hihetetlenül elégedett fejet vágott. Egyenesen minket nézett. Ránk mosolygott azzal a szánakozó mosolyával. Én pedig csak néztem rá bambán.
Aztán Sasuke futásnak eredt, és húzott engem is magával. Rohanva próbáltunk utat törni magunknak az emberek között, közben az adrenalin és a félelem kezdte elönteni az agyam. Minden olyan fura lett... Mintha hirtelen egy teljesen más történetbe csöppentem volna... Csak rohantam, az emberek összemosódtak körülöttem, a jókedvük sehogy sem tudta felmelegíteni a szívemet. Sasukéra néztem. Futott. Engem akart megmenteni. De hát... Nincs jogom veszélybe sodorni őt, nem igaz? Siriusnak én kellek. Nem ő. Nem élném túl, ha valami baja esne...
Elengedtem a kezét, és megálltam. Ő is megtorpant, hátrafordult. Arcára kétségbeesés ült ki, nem értette, mit művelek. Közben már több ember is közénk ékelődött.
Nem hagyhatom, hogy bajod essen! - tátogtam, ő pedig értette. Megrázta a fejét.
Vigyázz magadra! - mondtam, és rohanni kezdtem. Sasuke fájdalmas kiáltása még így is tisztán visszhangzott fejemben. 
Csak rohantam a tömegben, fogalmam nem volt, merre tartok. Egyszer csak előttem termett. Nem tudom, hogy csinálta, de ott állt előttem. Az a mézesmázos mosoly ült a képén, nagyon elégedettnek tűnt. Hirtelen mérhetetlen harag öntötte el a szívemet, ökölbe szorítottam kezemet, és lekevertem neki egyet. Kiröhögött. Megint félni kezdtem. Ismét felé lendítettem öklöm, de elkapott a csuklómnál fogva. Ekkor rúgtam. A férfiak legérzékenyebb pontjára céloztam, kicsit meg is rökönyödött, de nem engedett szorításán. Újra és újra lendítettem lábam, de aztán megelégelte, és a tarkómra ütött. Elájultam...

Egy ismerős hang vérfagyasztó kiáltására ébredtem. Felkaptam fejem, egy sötét kamrában találtam magam. Le voltam láncolva. Velem szemben a vérfarkas és a vámpír fogták le Sasukét, Sirius pedig épp egy szárnytollát tépte ki.
- Milyen kár érte – mondta ironikus hangon. - Túl rég voltál már odafönt. Elfelejtetted, hogy ha túl sokáig tartózkodsz a Földön, az erőd egyre fogy?
- Szemét! - köpte le Sasuke – Végig ez volt a terved, igaz? Megvártad, amíg legyengülök...
- Bevallom, még így is könnyebb volt a dolog, mint hittem, hála a kis barátodnak. Ilyen önfejű kis idiótával még életemben nem találkoztam. Otthagyni az őrangyalát? - Kárörvendő nevetése a szívemig hatolt, Sasuke megtépázott, véres testének látványa pedig egyenesen kétségbe ejtett.
Sirius ismét a szárnyához emelte kezét, és egy újabb tollat tépett ki belőle. Sasuke felordított.
- Azonnal hagyd abba! - kiáltottam. Felálltam, és felé akartam vetni magam, de a láncok visszafogtak. 
- Nocsak, felébredtél végre? - kérdezte gunyorosan. - Hmm... Ajánlatot teszek neked. Elengedlek, és fogócskázhatunk kicsit. Ki tudja, talán kihúzod egy napig.
- Na persze! Addig megölnéd Sasukét. Azt nem hagyhatom! De elengedhetsz. Eléggé szánalmas, hogy egy nálad gyengébbet láncra versz...
- Hát jó... - intett a farkasnak, aki odajött, és kioldozott. Megdörgöltem elszorított csuklóimat. - És most mihez akarsz kezdeni?
- Megállítalak – mondtam, mire hisztérikus nevetésben tört ki.
- Ugye nem gondolod komolyan? Ugyan már! Semmi kárt nem tehetsz bennem.
- Majd meglátjuk – sziszegtem, és felé lódultam. Emeltem jobb öklömet, és felé csaptam, de ő lazán kitért előle. Ismét próbálkoztam, de eltűnt. Megpördültem, ott állt a hátam mögött. Ütöttem, vágtam, ahol értem, de a legtöbb elől könnyedén kitért. Egyszer ha el tudtam találni. 
- Naruto.. Ne! - nyögte Sasuke, de a másik vámpír belebokszolt a hasába, elhallgattatva őt.
Újra próbálkoztam. Sirius elkapta a csuklómat, a hátam mögé csavarta a karomat, és magához húzott, az államat felemelte.
- Milyen gyönyörű nyak – sóhajtotta. - Élvezet lesz beleharapni.
Megremegtem. Ne... Ez nem lehet... Nem halhatok meg. Még nem! Ficánkolni kezdtem, de hiába. Szorítása erős volt és megtörhetetlen. Szája vészesen közelített a nyakamhoz, láttam, ahogy Sasuke mozdulni próbál, de láthatóan nem volt ereje teljében.
Az éles szemfogak kíméletlenül hasítottak bele húsomba, egy fájdalmas nyögés hagyta el ajkaimat. Érezem, ahogy szívni kezdi a véremet, és lassan elgyengülök. Összeszorítottam számat és szememet. Lassan utat törtek maguknak a könnyeim. Valahonnan egy fájdalmas kiáltást hallottam. Felnéztem, egyenesen Sasukéra, és a meggyötört, fájdalmas tekintetébe. Sírt. Sose láttam még sírni. Erre csak még jobban zokogni kezdtem, Sirius elengedett, a földre rogytam.
- Micsoda szánalmas bagázs – köpte a szavakat – Lassan fogok végezni veled, addig is eljátszadozom még kicsit a kis angyalkáddal.
Hirtelen mérhetetlen düh és félelem kerített hatalmába. Ne! Csak Sasukét ne! Őt nem bánthatja! Ezt nem hagyhatom! Felálltam, de már az is nehezemre esett, hogy ne essek össze. A harapás helye elviselhetetlenül égetett, marta a húsom, s minden egyes mozdulatnál belenyilallt a fájdalom. Fájdalmasan felnyögtem, és a sebre szorítottam a kezem. Sirius még egy tollat kitépett Sasuke szárnyából, aki ismét felüvöltött. Ezt már nem nézhettem tétlenül, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Hirtelen erősnek és magabiztosnak éreztem magam, és tettem egy lépést Sirius felé, aki még csak hátra se nézett.
- Esélyed sincs – mondta kegyetlenül.
- De igen is van! Nem fogom hagyni, hogy ezt tedd velünk! 
- Hahh! Na azt megnézem.
Az a furcsa érzés egyre csak hatalmasodott, és úgy éreztem, a szívemet bátorság és erő tölti meg. Kezeimet a szívemre raktam, hirtelen fájni kezdett. Összerogytam, de le nem vettem a szemem Sasukéról.
- A méreg egyenesen a szívedet támadja – mondta Sirius.
Igaza volt. A szívem kegyetlenül fájni kezdett, ám mikor Sasuke ismét felüvöltött, visszatért az a furcsa érzés, egyenesen a szívembe, és a fájdalomnak már nyoma sem volt. Nem hagyhatom! Nem hagyhatom, hogy bántsa őt! Hirtelen széttártam karjaimat, és valami furcsa feszítést éreztem a hátamon. Recsegést hallottam, és éreztem, hogy a pólóm kiszakad. Értetlenül meredtem előre, a hangra Sirius is megfordult.
- Na nézd már! Még szárnyai is vannak – mondta gúnyosan – Akkor veled is elszórakozhatunk majd kicsit. Intett a farkasnak, aki átváltozott, és felém vetette magát. Vicsorogva ugrott nekem, mire egy határozott mozdulattal a földre küldtem. Erősnek éreztem magam. Nagyon erősnek. 
A farkas megrázta a fejét, majd ismét felém lendült. Ezúttal elkapta a karom, de a másik öklömmel levertem magamról, és ismét a földön kötött ki. Ekkor a másik vámpír is felém indult, Sasuke a földre csúszott, s onnan nézett rám. Szemében büszkeség és gyönyör tükröződött.
- Ne vágj már ilyen elégedett fejet! - ordított rá Sirius, és lekevert neki egyet, ám Sasuke kitartóan, merészen nézett rá. 
- Elkezdődött – lehelte – És te semmit nem tehetsz már ellene.
- A francokat! - kiabálta, és ő is felém lódult. 
Ekkor kezdtem kicsit megijedni. Három az egy ellen? Nem épp igazságos. 
- Naruto – hallottam Sasuke hangját, mire ránéztem – Én hiszek benned. Ments meg minket!
 

Part 2, mert az egész nem fért ki ide