- Naruto – hallottam Sasuke hangját, mire ránéztem – Én hiszek benned. Ments meg minket!
Mosolya ismét erőt adott, és hirtelen egy aranyozott, fehér botot pillantottam meg a kezemben. Mindannyian ámulva meredtünk a hosszú tárgyra, majd magabiztosan megforgattam azt a kezemben. Oldalra forgattam magam mellé, és támadó pózba vágtam magam. Bal kezemmel intettem nekik.
- Na gyertek csak, ha mertek – mondtam.
Ők pedig felém lódultak, én meg, mintha ezer éve ezt csinálnám, a bot segítségével hárítottam, és ütéseket mértem rájuk. Rúgtam is, amikor csak tudtam. Aztán a farkas hátulról vetette rám magát, és belevájta fogait a szárnyamba. Felordítottam a fájdalomtól, majd eldobtam a botot, és két tenyeremet egymás felé fordítottam. Hamarosan egy kék gömb jelent meg közöttük, és rögtön a fenevad felé hajítottam. Vinnyogva ért földet, és úgy tűnt, nem fog egy hamar ismét megmozdulni.
Újra egymás felé fordítottam kezeim, és a kék energia ismét forogni kezdett köztük. Egyik kezembe átvettem, felkaptam a botot, és a vámpír felé szaladtam. Kicseleztem, lefogtam a bottal, és egyenesen a szívébe fúrtam az energiagömböt. Felordított, és a földre zuhant. A bot vége átváltozott szablyává, és gyorsan levágtam a fejét. 
Sirius felé fordultam. Elszánt tekintetem láttán hátrált egy lépést.
- Ez... Ez meg hogy lehetséges? - értetlenkedett – Hiszen a méregtől már mozdulnod sem kellene tudnod... Ezt nem értem.
- Egyvalamiről elfelejtkeztél – mondtam – Én nem vagyok ember. Féllény vagyok. Nem kellett volna így alábecsülnöd engem.
Nem vártam meg a reakcióját, rárontottam, a bottal kigáncsoltam, majd a földre szorítottam. Álla alá támasztottam a botot, szemében félelem tükröződött. Az energiagömb ismét formálódni kezdett tenyeremben, amit egyenesen a homloka közepére irányítottam. Megrázkódott, és teste vonaglani kezdett. Felálltam, és egy gyors mozdulattal levágtam a fejét. 
Kerestem némi tüzelőanyagot, és hatalmas máglyát raktam, majd mindhármójukat a tűzre dobtam.
Aztán odasétáltam Sasukéhoz, és leültem mellé. Büszkén mosolygott rám. Megcirógattam az arcát.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva.
- Most már igen – suttogta, és nekem döntötte fejét. Szájából csordogált a vér, testét horzsolások, karmolások és egyéb más sérülések borították. Finoman átöleltem, és együtt néztük, ahogy ellenségeink szép lassan elégnek. - El kell ismerem, lenyűgöztél – vallotta be.
- Én? Ugyan már – szerénykedtem, majd kedvesen megsimogattam a fejét. - Érted bármit.

Felkaptam az ölembe a fiút, akiben már alig volt némi kis élet, és felröppentünk. Határozottan és magabiztosan repültem a felhők felé, a véremben volt, tudtam merre kell menni. 

Megálltam a kapuban. A kovácsoltvas emelvény zárt kapui határozott körvonalakkal magasodtak előttünk. Aztán halk nyikorgással kinyílt, ezzel belépést engedve nekünk a Felvilágba.
A fehér köd szép lassan szétoszlott, és hamarosan hihetetlen látvány tárult a szemem elé: Több száz, nem is, több ezer angyal térdelt előttem, lehajtott fejjel, megalázkodva. Középen egy kis ösvény volt, magabiztosan indultam el rajta. Utamat angyalok övezték, a tisztelet kézzel fogható volt.
Az út végén Ibiki várt rám. Meghajolt előttem.
- Üdvöz légy köztünk, Naruto! - mondta, bólintottam, majd mindketten Sasukéra néztünk. - Majd mi ellátjuk. Nem kell aggódnod érte, jó kezekben lesz – biztatott, majd odajött egy angyal, és kinyújtotta kezét. Átadtam neki az alvó fiút, és szeretetteljesen megsimogattam az arcát.
- Valaki látni szeretne téged – mondta Ibiki, mire ráemeltem tekintetemet.
- Vezess – mondtam, ő pedig intett, hogy kövessem.

Vége~